Hát elmegy. Itt hagy egyedül. Döcögősen indult, nem is tudom mikor kezdődött, hogy melyik beszélgetéssel. Ám egyszer csak azt éreztem, igen, van egy új barátom.

Egy számomra fontos Embert ismertem meg fokozatosan. Lépésről lépésre, óvatosan puhatolódzva közeledtünk egymáshoz, a határvonal egyre szűkült, egyszer csak azt vettük észre, mindenről beszélhetünk egymásnak. Vele élmény volt a kávészünet, néhol jókat kuncogtunk dolgokon, máskor csak hallgattuk egymás gondjait, vagy épp élményeit. Sosem kaptam rossz tanácsot, mindig reálisan látta ami velem történt, bár azért nem mindig fogadtam meg a tanácsait. Meglehet hiba volt :-). Elpityeregtem magam, mikor itthon elmeséltem, már nem sokáig dolgozik velünk. De remélem, hogy a külön munkahely nem külön utakat jelent. Jó példám már van erre és a kedvéért még az elveimet is feladtam kicsikét…

Szóval rajtam nem múlik, ami értékes az úgy is megmarad.

Emlékszel, amikor kölökkel sms-t küldtünk Neked az ablakod alól? Vagy amikor a MALÉV utolsó útjáról küldtem azt a képet? És az extra kajáid? Becs’ szóra előszedem azt a szakácskönyvet és beszámolok az eredményről :-). És a vitorlázás? Vagy a csillebérci kalandtúránk? Emlékszel? :-).  Sosem árultam el miért 1 óra alatt értünk oda…de jó is volt!

De biztosan lesznek még kalandok, csak rajtunk áll. És remélem, az új helyed remek lesz. Minden tekintetben. Én szorítok, hogy így legyen…

 “Sohasem veszíthetjük el, amiben egyszer örömünket leltük. Mindazok, akiket mélyen szeretünk, részünkké válnak.” (Helen Keller)