" Elvérzik. A vadász szerint szégyen, ha a meglőtt vadat futni hagyjuk, nyomait nem követjük és nem öljük meg egy kicsivel vagy akár sokkal arrább a vérző állatot. Az előbb küzdelem volt, a vadász nyert, az állat veszített, egymásnak feszült több százezer év gyilkoló és menekülő tudása. Abban az utolsó pillanatban a szabad vadász tiszteleg a szabad állat előtt, ha van mersze a szemébe néz és mindkettejüket megszabadítja az elvérzés szégyenétől. Nem találtam el úgy, ahogy szerettem volna, nem hagyhatom, hogy úgy végezze, utána megyek, mert kötelességem van - ősi törvény lehet ez.

Elvérzik, elvérezhet az ember is. Térdelve a sáros lövészárokban, már az utolsó társa is elmenekült, vagy lelőtték őt is. Az ellenség már túl sokat gyilkolt aznap, nem jön oda és nem döf vagy lő egy utolsót kegyelemből, mint ahogy érzelmi csúcspontján a filmek a főhőssel, vagy annak legnagyobb méltó ellenségével tennék. Ha lenne ott egy bajtárs, Ő biztosan megtenné. Megtenné, nem csak a filmekben, igazából, mert ezt meg kellene tennie. Ha az ellenség odaérne és a látását nem homályosítaná el a gyilkolás és félelem vörös őrülete, megtenné ő is. Az emberség ősi törvénye lehet ez.

Hagyjad kivérezni! A böllér pálinkáspohárral kezében kurtán mordul rá az egyik még romlatlan lelkű segítőre. A nyirkos novemberi hajnalon komoly férfiak csillapítják pálinkával a legősibb törvény megsértésének szörnyűségét. Ez nem zsákmány, nem ellenfél. Ez az enyém. Enyém és én úgy döntöttem, hogy azzá teszem, amiért engedtem élni is, táplálékká teszem, és nem érdekel a méltósága, nincs is neki olyan, mert az e n y é m. Egyszerű technológia ez, ami úgy diktálja, hogy ki kell véreznie. És én elveszem, ami az enyém, olyan nagyon jogosan az enyém."