Minden munkanapon kettő óra körül csörög a telefonom. Kapom a kávém és indulok. Leülünk a folyosón és dumálunk, jókat röhögünk, sztorizgatunk. Van miről, hiszen mióta Pesten élek ismerem és kedvelem. 

Talán két hónapja, hogy egy kolléga ránk nézett és megjegyezte, ha abban az időben arra jár, tuti hogy mi ülünk ott és neki ez egy jó kis "biztos pont". És bár vigyorogtunk, tudtuk, hogy ő ezt komolyan gondolta...

összevesztek…elköltözött…szakítottak…válnak...meghalt…balesetet szenvedett...elküldték…felmondott…

Most akkor mivaaaaan?

Mi lesz velük, velünk, veletek?

Hetek óta ömlik a negatív információk áradata, ami ellen még az esernyő sem kellő védelem (maximum ha fejbe vágnám vele a rossz hírek hozóját).

Hiába kerülök jobbra, balra, mindig elér…

 EDDIG!

Ülök a szobában, körülöttem kupleráj. Dobozok egymás hegyén hátán, egy régi játék, a Sokoban jut eszembe, lassan már eljutnék benne magasabb szintre is, mit nem tesz a gyakorlat :-).

Kutya mellettem fekszik, gyerek is itt sertepertél, mára megunta a pakolást.

Szól a zene, érzem a frissen sülő kenyér illatát, most nyugalom és béke van, kívül és belül egyaránt.

Persze egy „anya gyere, nézd meg milyen jól visszhangzik a szobám” kiáltás kizökkent a lelassult gondolatok közül. Mese nincs, menni kell, hadd visszhangozzon az a szoba…

Már csak pár nap és megyünk. Most már alig várom. Ismét egy kalandos utazás (gyerekkel, kutyával, hátizsákkal tömegközlekedve milyen is lehetne? :-) ), de azt hiszem ezt az idei nyaralás után már kellő rutinnal kezelem.

Ilyen a nyár. Nem igaz?

És ha kell kinn alszom a szabad ég alatt de addig nem nyugszom, amíg hulló csillagot nem látok....
Mert akkor lehet kívánni valamit :-)