Nos azt hiszem, a hétvégéim nem mondhatók unalmasnak. Már az előző hosszú hétvége is mozgalmasra sikeredett, de mint mondják „Ember tervez, Isten végez”, ez a hétvége sem úgy alakult, ahogyan azt én előre elterveztem. Azért azt így előzetesen meg kell jegyeznem, ez is csak jobb lett :-).
Kezdem azzal, hogy már a hétköznapok sem egyszerűek nálunk, talán éppen ezért a hétvégi pihenés, délutáni „mozizás” és szieszta (értem itt az ebéd utáni közös pihenős filmnézést) szinte kötelező elem volt, sokáig. Az elmúlt hétvégék azonban az aktív pihenés jegyében zajlottak. Gyerkőcöm hat évig egyesületnél kosarazott, majd rövid időre belekóstolt a kajakozásba is, ám ez végül nem lett siker sztori nálunk. Aztán idén, az új suliban (immár gimnáziumba járva) egy bemutató óra után kezdett bele a baseball sport megismerésébe és elsajátításába, s talán a leglelkesebbnek ebben a sportban látom (hogy érzéke is van-e a dologhoz, az a későbbiekben kiderül… :-) ). A heti két edzés mellett a jó idő beköszöntésével egy bajnokság is elkezdődött, nehezítve ezzel a szülők hétvégi programtervezési lehetőségeit. Így jártunk a hétvégén ezzel mi is. Mert ugyan én (a hét közben becsúszó rossz jegyek miatt) megvétóztam a szombati meccseken való részvételt a kezdő csapattal, ám vasárnap reggel fél tízkor csörgött a telefon, (az edző már többször is keresett, mire végre sikerült elérnie), hogy a nagyobb csapatba S.O.S Törpére van szükség, mert nincs meg a létszám. Mondanom sem kell, gyerek még aludt mivel előző nap az Aquaworldben voltak az osztállyal és én sem voltam még a helyzet magaslatán, mert a szombat estét én pedig a Kobuci kertben töltöttem (csak azt a Panyolait, csak azt tudnám feledni…. De erről még jövök egy bejegyzéssel ha időm engedi, mert ez is „Megér egy misét” :-)).
Szóval, ott tartottam, hogy rajtunk állt a meccs (lét) kérdése, így végül bevállaltuk, megyünk. A probléma azonban ott kezdődött, hogy az első meccs kezdetéig csupán háromnegyed óra állt rendelkezésünkre. Ebben benne volt a bepakolás, az elindulás (természetesen a másik edző telefonszámát, amit siettemben egy papír cetlire körmöltem le a telefonomba történő beírás helyett otthon maradt, így még azért is vissza kellett fordulnunk egyszer). Egy darabig tömegközlekedtünk, majd egy apuka vitt minket tovább kocsival, hogy még időben elérjük a meccs kezdetét. Kölök még ki sem törölte a csipát a szeméből már a pályán állt és játszott. Azt tudni kell a baseballról, hogy elvileg nincs idő korlát (a kezdőbaseball csapatnál azért a 2 órás korlátozás megvolt), felnőtteknél 9 inning (játékrész) míg most a gyerekeknél az első meccsen 7, a másodikon 5 inning-es volt a játék, ami azt jelentette, hogy az első mérkőzés 3, a második kb. 2 órán keresztül zajlott. Az idő ragyogó volt, egy apuka lelkesen próbálta nekem elmagyarázni a szabályokat. Ez volt a második meccs, amit láttam életemben, tehát az elején még sok hiányosságom volt, ám a közel 5 óra alatt egész jól felfogtam a lényeget :-). Az edzők is megköszönték, hogy eljöttünk és folyamatosan dicsérték, lelkesítették az én gyerkőcömet is. Jóleső érzéssel hallgattam azt is, hogy fiamnak milyen jó érzéke van ehhez a sporthoz. A hangulat fergeteges volt, az edzők és gyerekek tényleg a játéknak éltek. Teljesen más volt az egész légkör, mint anno a sokszor vérre menő kosármeccseken. Ez a csapat kitett magáért és tényleg egy csapatot alkottak egymást buzdítva és lelkesítve, mindenkit megdicsérve, még a kevésbé sikerült megmozdulásokat is. Persze itt is akadtak sérülések, de a fiúk (és lányok, mert itt lehet vegyes csapat is) hősiesen tűrték a fájdalmat, a meleget, a port, egyszóval mindent. És mivel ez már haladó csapat, itt már tényleg a szép játék is kibontakozott. A gyönyörű becsúszásokon keresztül a caught stealing-en át (futó kiejtése az infielderek által) a 4 pontos home run-ig minden volt, ami csak egy jó játékban lehetséges. Az első meccset simán, 16:4-re nyertük, a másodikban szoros pontversenyben az ellenfél hibáit kihasználva végül 9:6 lett az eredmény, de a lényeg, a győzelmi mámor feledtette a srácok fáradtságát, akik csikóként futották körbe a pályát, lerohanva edzőjüket, hogy végül a nyakában kössenek ki. Ám számomra a legnagyobb öröm az volt, mikor a fiúk az én gyerkőcömet fogták közre azzal, hogy most már ő is egyenértékű csapattagnak számít (és nem a kezdő csapatban).
Így hát végül mindenképpen jó döntésnek bizonyult „engedékenységem” a meccsen való részvételt illetően, ám lassan már a délután végéhez közeledtünk és nemhogy a vasárnapi ebéd, de a tiszta ruhák (vagyis a mosás) kérdése is bizonytalan volt. Hazafelé buszozva kiegyeztünk egy sültkrumpli boltos (srácom pici korában így hívta a Mc. gyorséttermet :-)) késői ebédben, majd hatra hazaérve anya (vagyis én) turbó üzemmódba kapcsolt, persze egy frissítő zuhany után.
Még gyorsan felhívtuk a mamákat Anyák napja alkalmából, majd srácom leckézni, én mosni, pakolni és főzni indultam (na jó, nem egyszerre ;-)). Míg a mosógépem dolgozott helyettem, addig én (mester!) szakácsot megszégyenítő módon mind a négy gázrózsát kihasználva készítettem el minimum két napi ebédnek valót egy óra alatt. Mondanom sem kell, este kilenckor már csak réslátással tudtam a lakásban közlekedni, még jó, hogy fejből tudom merre van a hálószoba. Így hát végül egyikünket sem kellett altatni ezen a napon sem.
