Tegnap késő este érkezett egy email, a baseballedzőnk címéről az alábbi tartalommal (részlet):

(Egy – ami váratlanul jött)

"Kedves Szülők és Játékosok!

Mindenkinek gratulálok a hétvégi eredményért. Szép volt srácok!!!!

Külön köszönet XY anyukájának, aki a csapat érdekében mégis engedte Y-t játszani (tanulás helyett) és az utolsó pillanatban beugrott, hogy meglegyen a létszámunk..."

Töredelmesen bevallom amint elolvastam a levelet azonnal válaszoltam és közben mélyen meghatódtam. Az edzőnk mint a többi csapat edzője ha épp nem edzést tart, az új pálya kialakításán dolgozik éjt nappallá téve, családját is háttérbe szorítva. Mégis szakított időt arra, hogy megköszönje utólag is azt, ami nekem természetesnek tűnt, vagyis hogy nem hagyjuk cserben a másikat. Az egész napom ennek a hangulatnak a jegyében telt és sok mindent eszembe juttatott emberekről, kapcsolatokról. Persze barátnőm is felhívott, miután olvasta az emailt (az ő fia is játszik, csak a kezdő csapatban). Személyes reakciója így szólt: - Hát igen, én már tudom, hogy rád mindig lehet számítani, ezt most már az edző is megtapasztalta... Kell ennél szebb dicséret?

Mert mik is az igazán fontos dolgok az életben?

Számomra nyilvánvalóan egyik legfontosabb a gyerkőcöm. Különös szimbiózisban élünk, születése óta szinte egyedül nevelem, kapcsolatunk egyedi, tartalmas és szeretetteljes. Nem rendelkezem tucatnyi baráttal, de az a pár aki megvan IGAZI barátnak számít. Akik ha baj van mindig mellettem állnak és támogatnak, vagy megfeddnek ha hülyeséget csinálok, elbeszélgetnek velem ha kell, aktuális problémáim objektív szempontjait is megvilágítva. Van akivel napi kapcsolatban állok, van akivel most épp levélben vagy telefonon kommunikálunk, de ott vagyunk a másiknak, ha szükség van rá. A legfontosabb barátságért is meg kellett küzdenem anno, de nem adtam fel akkor sem, amikor a másik eltűnhetett volna, mert adott helyzetben így lett volna egyszerűbb. Velük másképp is láthatom a világot, a feketéből lehet akár fehér, elismerem ha igazuk van, mint megannyi más embernek, mert felvállalom akár a saját tévedéseim is. Fontosak apukámék, a családom, bár nem találkozom velük annyit amennyit igazából kellene. Fontos a munkám, amiben mindig megpróbálok maximálisan teljesíteni és bosszant, ha mások (vagy esetleg önmagam) miatt ez nem mindig sikerül. De nyugodtan dőlök hátra ha tudom, én megtettem a magamét.

Régen meglepődtem, ha valaki tudta a nevem, ma már jót kuncogok azon, ha ismeretlen kollégák keresnek meg valamilyen problémával, mára már az is előfordul, hogy én nem tudom éppen kivel állok szemben.

Ha valamit megígérek, vagy csak figyelem mit szeretne a másik, mire kell figyelmeztessem, vagy miben segíthetek, igyekszem azt teljesíteni, mert az is fontos, a másik mit szeretne.

 Számtalanszor kerülök váratlan helyzetekbe ám a legtöbb esetben pozitív dolgokkal szembesülök. Egy mosoly vagy egy pillantás, néhány kedves szó ismeretlen személyekkel kapcsolatosan is megtalál, ami szintén jó érzéssel tölt el. Azt jelzi, hogy léteznek még normális emberek a világon és talán azt is, hogy igyekszem nyitott szemmel járni és a jót meglelni, mindenhol. Valahogy ezek a dolgok adják meg az erőm a mindennapokhoz.

 Mert néha azért én is elkeseredem. Mikor olyan valakitől ér nem várt „pofon”, akiben előtte hittem.

 (és Kettő – amit sosem kaptam meg)

Mindig igyekszem megérteni az adott helyzetet, problémát. Épp ezért dühít fel és bosszant, ha magyarázat nélkül, kétségek között hagynak. Mert mibe kerül(ne) a másik félnek, hogy tisztába tegyen helyzeteket, dolgokat, érzéseket? A saját vélemény felvállalásán kívül szinte semmibe. Vannak akik mégis gyávák ehhez, vagy csak nem tisztelik a másik felet. Ilyenkor hajlamos vagyok a hibát magamban keresni. Ám az évek során rájöttem, nem vagyunk egyformák. Sajnos azonban így, magyarázat nélkül hosszú időbe telik meglelni a vélt (vagy valós) igazságot. Mivel egyébként is túlpörgetem az agyam sok mindenen, nem egyszerű túljutnom egy ilyen „problémán”. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne egy vállrándítással elintézni, C’est la vie – ilyen az élet. De ez sajnos nem megy, még ennyi idő után sem.

 Bár ma egyik kollégám megjegyezte a folyosón négyszemközt, nem tudja mi van, de ragyog a szemem, sugárzik belőlem a nyugalom és ezt jó látni. Tehát van még remény :-).

 Hogy mi ennek az egész bejegyzésnek a tanulsága?

 Nem tudom. Talán csak annyi, hogy örüljünk a jónak, becsüljük meg ami számunkra fontos és ne adjuk fel az elveinket. Az alapvető emberi tulajdonságainkat, világszemléletünket csak kemény harcok árán tudjuk megváltoztatni és közel sem  biztos, hogy az lenne a jó irány. Hinni kell a jóban, felismerni a szép és igazán fontos dolgokat, örülni minden apró kis pillanatnak ami a szívünknek szól és megpróbálni túllépni a csalódásokon. Ha tudjuk, hogy mi csak önmagunkat adtuk (hibáinkkal együtt), ez csakis emelt fővel lehetséges.