Angolról tartottam éppen hazafelé. Új könyvekkel jócskán megpakolva, mivel tanárom beszerezte már a következő hónapok adagját, plusz segédkönyveket a nyelvvizsgához. Kis piros virágmintás blúzocskámban, farmerban és magas sarkú cipellőm már topánkára cserélve vidáman bandukoltam a megszokott útvonalon.

Az aluljáróból kiérve a téren egy srác osztogatott sörözőhöz tartozó szórólapot lelkesen. Kaptam egyet én is, mosolyogva jegyeztem meg, ez már a második, otthon már van egy nálam. A srác kacsintott, majd meglepetésemre annyit kérdezett: - És még nem hívtalak randira? Vigyorogva jegyeztem meg, - Még nem. Mire ő: - És most lehetne? Erre már elnevettem magam. – Most nem, sietek, majd legközelebb… - Ok, - válaszolt ő gyorsan, - legközelebb mindenképpen! Magamban kuncogva robogtam tovább, hiszen huszonéves fiatalságával mit szólt volna ahhoz, ha bevallom, kamasz fiamhoz rohanok haza, mert vár a történelem anyag kikérdezése?

Persze hazaérkezve elmeséltem srácomnak a sztorit. Diszkréten elröhintette magát a drága, ám gyorsan megjegyezte – Anya, tényleg nem nézel ki annyinak, amennyi vagy…

És tényleg. Keveredtem már hasonló helyzetekbe pont ezért, ám másoktól is hallottam néhányszor, akár 10 évet is letagadhatnék. Hogy miért van ez? Nem tudom. Talán a gének. Talán hogy figyelek magamra, talán mert sosem törtem meg végleg semmilyen probléma és baj miatt. Megtanultam, hogy bármi történjen is, egy idő múlva kihúzom magam és megyek tovább. Mára már önmagam is felvállalom. Nem rejtőzködöm, mint azt anno tettem. Mert büszke vagyok arra, aki és ami vagyok, vagy amit önerőből egymagam elértem.

Mára már tudom, egy mosoly többet számít minden szónál. Hogy ne hajtsam le a fejem, hanem nézzek bárki szemébe. Sokkal többet megláthatok így, mint egyébként. És amit látok, az csak még erősebbé tesz. Minden tekintetben :-).