" Már a hajnal sem olyan hűvös, mint pár nappal ezelőtt, indulni kell, bár tegnap is hosszú volt a munkanap.        Megszokásból veszem el az ingyenes újságot az aluljáróban, de ma nincs kedvem szavakat magolni. Csak ez a rohadt laptop ne lenne olyan nehéz.

A békávé a héten is az utazóközönség érdekét szolgálja, a legnagyobb kánikulában nincs a teljes útvonalon hév közlekedés.

Árpád-híd, leszállás, ma még a pótlóbusz sincs a megállóban, csak a nagy tömeg, pedig még csak fél hét.

Azért sem szállok fel ebbe a tömegnyomorba, gondolom duzzogva és elszántan. Agyam még az ébredés után elolvasott „leírást” emészti. Elvérzik vagy kivérzik…

A dugig telt busz elhúz és azonnal beáll egy üres.

Bambulok az ablakon kifelé. Máskor ilyenkor vagy olvasok, vagy tanulok, most ez nem működik.

A Komjádi uszoda utáni füves parkos területen egy nagy fehér pléd van leterítve. Mint egy vetett ágy a természet közepén. Rajta nem hajléktalannak tűnő pár. A nő még fekszik, meztelen hátáról álmában lecsúszott a takaró. A férfi ül, kezében újság, mellette ásványvizes palack.

Megsimítja az asszony vállát és megigazítja a takarót.

Az egész abszurd, megdöbbentő, túlságosan intim és egyben megható.

A kép még a szemem előtt, mikor a Bem utcában felnézek egy ablakra. A párkányon muskátli virít egy piros fazékban. Kánikula van, de a muskátli üde zöldje, piros virága és a piros fazék kirívóan hirdeti, hogy túl lehet élni…

A Batthyány téren káosz, ilyent még nem láttam, valami filmforgatáshoz készülhetnek, sínen kamera, sürgő forgó egyen pólós emberek áradata.

A Délinél még beugrom a pékségbe, ahol a néni már tudja, hogy kivi ismét nem hozott szatyrot így a kért pogácsát ismét kisszatyorba készíti.

És ez mind nem álom, ez a megdöbbentő, néha megmosolyogtató, máskor megríkató valóság.

És bár ma is sokáig dolgozom, de este jön haza kölyök a táborból. És szombaton barátokkal megyünk a Balatonra és lesz fürdés, labdázás, társasozás (a Boszorkányfutammal, amit én ajánlottam és mutattam meg még a múltkor és akkora maratoni játék kerekedett belőle, hogy akkor aznap nem is jutottunk el fürdeni) és lesz hekk kenyérrel és koviubival a kedvenc sütödében. És sörözünk és beszélgetünk estig, amikor is indulunk haza, mert ez most sajnos csak egynapos történet. De van mit várni és utána van mire emlékezni. Mert ezekre érdemes emlékezni.

A józan ész hagyja élni a lelket, mert a lélek ennyivel is boldog lehet, ha tudja, hogy a valóság ami számít. Csak addig öl és gyilkol, amíg a nem helyénvaló, nagy érzelmek ki nem hunynak.

Minden táborozó tudja, hogy a tűz helyét is le kell locsolni vízzel, mert bárhol elbújhat egy még izzó kis parázs, aminek elég egy kis szellő és kész a baj.

És szeretnék segíteni. Hogy ne az legyen benned/veled amit én most érzek. Ha ez azzal jár, hogy sosetöbbet írok neked, hogy eltűnök innen is hát úgy. Mert egyre inkább úgy érzem, ez a megoldás.

Hogy felkavartunk valamit amit nem kellett volna. Mert sokkal rosszabb azzal szembesülni, hogy ez mégsem a heppiend."

A fenti történetet közel egy éve írtam. Ma reggel szinte ugyanaz a kép - érzés - hangulat jött velem szemben és én döbbenten, tehetetlenül emlékeztem. Hazaérve előkerestem ezt a kis szösszenetet, elolvastam és gondoltam felteszem ide, hiszen ez is az életem része (volt).

És jelentem: a nagy színes álom továbbra is várat magára, de tudom, hogy egyszer úgy is eljön :-).