Borongós napra ébredtem,túl korán. Kutya játék és séta, reggeli kávé. Hétkor már a kertben voltam, hiszen megígértem, elültetem a tulipán hagymákat. Azokat, amiket a kert felásásakor kiszedtem, hogy a friss föld leterítése után vissza kerüljenek a földbe, immár rendezetten.  Nyolckor már minden kis hagyma a helyére került, irány a bolt és a piac. 

Gyerkőc az esti buli után édesdeden aludt, bár az ebéd is időben elkészült. Csak tébláboltam fenn a lakásban, mehetnékem támadt. Persze nem messze, a hátsó park felé vettem az irányt. Alig léptem ki a hátsó ajtón, egy pici lányt pillantottam meg az úton. Kis kezében gesztenyefa levelei, anyukája kishúgát tolta babakocsiban. A pici lányka egyszer csak minden levelet eldobva felém indult, kezét nyújtogatva. Meglepődve torpantam meg. Aztán megfogtam a kis kezet. Mintha öröktől fogva ismerném, Kata – mint utóbb anyukájától a nevét is megtudtam – húzott magával. Nem tudtam mitévő legyek, kérdőn néztem az anyukájára. Ő csak nevetett, aztán halkan megemlítette, ha elkísérném őket, neki ez nagy könnyebbség lenne. A csöppség ragyogó barna szemekkel nézett rám, kis rózsaszín kötött sapkája kiemelte szemei sötét barnaságát, meleg kis keze szorította az enyémet. Együtt rugdostuk a száraz faleveleket, nevetve incselkedett velem, kérdéseimre csak huncut mosolygás volt a válasz. Anyukájától azt is megtudtam, november 4.-én lesz két éves a kis tündér. Nem kellett sokat mennünk, ők nemsokára haza értek. Az ajtóban volt búcsú intés, egy kérdő tekintet: „Te most már nem jössz?”. Meghatódva indultam hazafelé. Egy régmúlt történet jutott eszembe, szintén egy picinyke lányról, aki anyák napján adott nekem ismeretlenül virágot a buszon. Mintha tudta volna, én épp az én anyukámhoz igyekszem, a temetőbe…