Bogyó már a második törpe nyuszi nálunk. Az elsőt még 2003-ban "szereztük be" egy kisállat kiállítást megtekintve gyerkőcömmel.

A nyuszit akkor ketrecestől a város másik végéből cipeltük (vagyis jobbára én, mivel gyerkőc akkor csupán öt éves volt) haza villamoson, HÉV-en utazva. A ház elé érkezve, elfáradva, a kaput nyitva mondtam is Törpének (gyerkőcöm így hívom pici kora óta, ami ellen csupán apukám tiltakozott régebben, mondván sokat mondom, tényleg törpe marad kicsi fiam. Ezt mára megcáfoltuk, mivel  ő már olyan magas mint én :-). ), szóval kibukott belőlem a következő mondat:  „Hát akkor ma nyúlpaprikást eszünk vacsorára.”  Azt a kétségbeesést amit akkor láttam kicsi arcán sosem felejtem el. Szóval az első nyuszi, neve Tappancs közel nyolc évig élt velünk. Sok szép emlék fűződik hozzá. Volt póráza, amivel elvileg sétáltatni lehetett volna, ha a nyúl nem lett volna élő szobor a parkban. Mint húsvéti nyúl, tesók gyerkőceinek is sok szép emléket adott. Vittem őt vonaton apuékhoz, potyogott véletlenül teli felmosó vödörbe száraz kenyér után szimatolva, bontott ki hálós krumplit, rágott ki szatyrot körte miatt és kedvence volt a petrezselyem. Sajnos szeptember elején ő elpusztult, már nagyon öregnek számított. Nem volt kérdés, hogy az életünk nem teljes nyuszi nélkül.

Így találtunk rá Bogyóra, akit tenyésztőtől hoztunk októberben (és mutattunk meg rögtön az állatkereskedős hölgynek,) és aki gyáva nyuszi módjára két hétig el sem hagyta a ketrecet. (Azt tudni kell, az előző nyuszit is úgy szoktattuk, ha otthon voltunk nyitva volt a ketrecajtó, az étkező-előszoba szabad pálya volt a számára, de szobába nem mehetett.) Mostanra ez a nyuszi is hihetetlen módon a szívünkhöz nőtt, bolondos kis szokásaival, kedveskedéseivel, bohóc viselkedésével. Egy ilyen kis állatot csak ajánlani tudok mindenkinek. Az más kérdés, hogy mostanság egy kiskutya beszerzésén is erősen gondolkodunk…. ;-)