Néha elgondolkozom azon, vajon milyen leszek igazán idős koromra. Meglehet más is így van ezzel. Mikor én voltam gyerek, nekem a Szomszédok Etusa volt az etalon. Gondoltam magamban (már akkor, tizenévesen!) én ilyen öreg szeretnék lenni.

Hét végén szüleimnél voltunk, gyerkőc hazaérve egy kérdést tett fel, amely így hangzott:

-         Anya, a mamáéknál miért van abrosz az asztalon?

-          Hogy szép legyen válaszoltam én.

-          De anya, - jött a következő kérdés -  azon az anyag abroszon miért van olyan átlátszó műanyag?

-          Kisfiam, hát azért, ha leennéd az abroszt, az megvédi a terítőt.

-         Az ok, anya, de miért kell még a műanyagra olyan alátét izé is?

-         Hát kisfiam – válaszoltam türelemmel – talán azért, ha nagyon meleg a tányér, ne olvadjon meg a műanyag :-).

Hümmögött a gyerek, nem volt maradéktalanul megelégedve a válasszal, de elfogadta a szentem. Ekkor jegyeztem meg csendben, - drága gyerekem, ha öreg leszek lehet nekem is lesznek ilyen rigolyáim. Mire ő nagy szemekkel válaszolt – Én azt nem hiszem, anyukám.

Valamelyik nap estefelé értem haza, a lépcsőn felfelé menet egy a házban lakó nénike igyekezett lefelé, két kezében két teli vizes nagy palack. Ugrottam, elvettem kezéből a kannákat és lekísértem a ház elé, közben beszélgettünk. Nincs eső, kell a virágoknak a víz, derült ki az igyekezet oka. A ház előtt a kertet alacsony vaskerítés választja el az úttól. A nyolcvanhoz közeli nénike (a beszélgetés során derült ki a kora) váratlan nézőközönségének (lásd én) megörülve virgoncan „szökkent” át a kerítésen, én félve adtam vissza neki a vizeskannákat, óvatosan, egyesével, de ő megnyugtatott, - Menjen csak fel aranyom, köszönöm a segítséget. Így elköszöntem, de még megvártam amíg biztonságosan eljut a tulipánokig.

Húsvét hétfőn egy remélt (ám elmaradt) találkozó miatt mentem a közeli kiskocsmába. Egy sört kikérve leültem az egyik asztalhoz, velem szemben egy öreg bácsika ült. Az angol szótár mellett, amiből időtöltés végett próbáltam a feladott szavakat megtanulni (kevés sikerrel) néha felé tévedt a pillantásom. Ő huncutul tekingetett felém. Kis idő múlva kimentem a ház elé, a kedves pultos hölggyel váltottam pár szót. Kiderült, a bácsi 82 éves, de esze vág mint a borotva. Példázta ezt egy szójátékkal, amit azonban pikáns jelentése miatt most inkább nem idéznék ;-).

Úgy tűnik szerencsémre inkább ezeket az öregeket vonzom, vagy ők engem. Életszeretetük és hozzáállásuk a mindennapokhoz sokat segít nekem is.

Ilyenkor ismét eltűnődöm azon, mitől függ az, hogy az ember hogyan is viseli a korát. Sajnos sokkal több az ellenpélda és csak remélhetem, hogy majdan (ha megérem) én is inkább a „vidám öregek” táborát fogom erősíteni. Én minden igyekezetemmel ezen leszek…