Szeretem a vasárnap reggeleket. Megvan a maga szertartása minden ilyen reggelnek.Nem tudok sokáig aludni, így ezen a napon is időben kelek. Időben ahhoz, hogy le ne késsem kedvenc vasárnapi figuráimat. Ma reggel is így történt.

Világos van, mikor reggel indulok és még fenn van a nap, mikor hazaérek. Ma láttam egy méhecskét. Bár még kóvályogva kereste a közelben fellelhető virágok kelyhét, de már határozott célja volt.      

Néha elgondolkozom azon, vajon milyen leszek igazán idős koromra. Meglehet más is így van ezzel. Mikor én voltam gyerek, nekem a Szomszédok Etusa volt az etalon. Gondoltam magamban (már akkor, tizenévesen!) én ilyen öreg szeretnék lenni.    

Hát elmegy. Itt hagy egyedül. Döcögősen indult, nem is tudom mikor kezdődött, hogy melyik beszélgetéssel. Ám egyszer csak azt éreztem, igen, van egy új barátom.

Szerencsére jó géneket örököltem, apai ágon. Fogorvossal eddig az éves ellenőrzések során találkoztam csupán. Mostanáig. Mert most igenis fáj. Tompán és mindig. De egyelőre nincs meg a hiba, vagyis az valószínűleg az én készülékemben van csupán. Így várunk. A csodára, vagy valami másra.  

Szeretek írni. Van mikor egy szó, egy pillanat vagy egy érzés kapcsán rögvest kikerekednek a mondatok az agyamban, egy történet alakul, amit aztán muszáj leírnom. Eddig csak néhány kivételesnek vélt ember kapott ezekből a mesékből, most úgy gondoltam, a "Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát…